Wonwoo (SEVENTEEN) Buborék

Unnienak

Wonwoo története

 Elfordítom a kulcsot a zárban és belépek az ajtón. Halkan becsukom magam után, hogy ne tudja meg, hazajöttem. Meg akarom lepni.
A nappaliból nevetés szűrődik ki. Ahogy közeledek, a hangok felerősödnek. Az egyik egy női hang, a másik Wonwooé. Ideges leszek, de ugyanakkor félek, nehogy csalódnom kelljen. Mondjuk legyen az unokatestvére. Vagy valami hasonló.
 Néhány másodpercig hezitálok az ajtó előtt, aztán benyitok. Wonwoo a kanapén fekszik és a lány combjára hajtja a fejét. Nem igazán tűnik rokoni kapcsolatnak. Egy pillanat alatt felmegy bennem a pumpa, érzem, ahogy a elönt a düh és a féltékenység.
 Megköszörülöm a torkomat, egyszerre néznek hátra. Arcukról azonnal leolvad a mosoly, helyét a rémület veszi át. Félnek a barátnő tomboló haragjától. Helyesen teszik, ugyanis a következő pillanatban már előttük állok és behúzok egyet a csajnak. Ő az orrához kap, elkezdett vérezni, pedig nem is ütöttem nagyot.Wonwoo megilletődik, időközben felül. Lerántom a földre és ököllel elkezdem ütni.
- Hogy tehetted ezt? Utállak!
- Hagyd abba! Kérlek!- néz rám nagy szemekkel, de én csak ütöm tovább. Nem hinném, hogy igazán fájna neki. Ezek inkább csak olyan kétségbeesett csapások. Lassan kifáradok, szememből sűrűn folynak a könnyek. A padlóra rogyok, hátamat nekitámasztom a kanapénak. A könnyeim elapadnak, a pulcsim ujjával megtörlöm a szemem. Wonwoo is felül, kellő távolságot tartva tőlem, hátha újra meg akarnám támadni. A lány, észre se vettem, elmenekült. Ezek mind azt csinálják.
 Egy darabig ülünk egymás mellett csöndben, majd a fiú feltápászkodik.
- Hova mész?- kérdem tőle.
- Gondolom nem akarod, hogy maradjak. - válaszolja halkan, majd átmegy a szomszéd szobába és elkezd pakolni. Igaza van, tényleg nem akarom, de valahol a szívem mélyén mégis. Szeretem őt. Ugyanakkor az agyam azt akarja, hogy elmenjen. Az lenne a logikus.
Mikor elkészül, elém áll.
- Sajnálom. Tényleg. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy ezt most nehezen hiszed el, de szeretlek. Ő csak egy barát. Bár nem hinném, hogy azután, hogy bemostál neki egyet, még fel akarna keresni. De nem is bánom. Kérlek, bocsáss meg nekem! -hangja elcsuklik. Egy könnycsepp gördül le az arcán. Én csak lehajtom a fejem.
 Hallom, ahogy az ajtóhoz megy, majd felveszi a cipőjét. Már nyitná az ajtót, mikor megszólalok:
- Maradj! - döbbenten néz rám, keze lecsúszik a kilincsről. Indulna felém, hogy megköszönje, de megállítom.
- Nem akarom, hogy a parkban aludj egy padon. - magyarázom, de tudja, kapott még egy esélyt tőlem.
- Köszönöm- mosolyodik el. A táskáját visszaviszi a szobába és elkezd kipakolni belőle. Ahogy nézem, jó érzés jár át. Tudom, hogy meg fogok tudni bocsátani. Elvégre mindenkinek jár egy második esély.