Johnny (NCT) Buborék

Berreg a vekker az ágyam mellett. Yeri vállához ér a könyököm, ahogy feltápászkodom az ágyból és lecsapom az órát. Miért tettem ilyen messzire? Ha sokáig cseng, fel is kelhetnek a szomszédok...
Semmit sem hagytam mostanra, csak a bakancsomat veszem fel és már kész is vagyok. Yerire még várnom kell, ő még összeszedi a hátizsákjába a cuccait (meg minden mást, amit felhasználhatónak ítél meg). Figyelem, ahogy a függönytartó lecsavarható végét a táskájába rejti, aztán a rózsás tapétából tép le egy darabot. Kuncogok.
- Mi az, Johnny? - néz rám, mintha nem lennék normális.
- Semmi. Csak pusztán azt szeretném megkérdezni, hogy az a tapétadarab mégis miben lesz hasznunkra a jövőben?
- Itt van rajta egy rózsa, látod? - kettétépi a papírt és az egyik darabot felém nyújtja. Van egy olyan érzésem, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet. És sajnos, nem csak azt.
- Miért kapom? - próbálok laza vagy legalább vicces lenni.
- Mert ez egy nagyon szép lakás. Minimum ilyen legyen a következő menedékünk - vigyorog rám.
Összecopfozza a haját és már indulunk is. A cél a Dangsan híd, pontosabban a híd után vár ránk egy hajó, ami kivisz az országból. A terv szerint megállunk még Andongnál és Busannál, a következő állomás pedig már Japán.
Yeri mögött futok, ha kicsit le is lassítana, megtolom hátulról, így megy ez jó pár utcán keresztül. Szöul ilyenkor a legszebb. Egy lélek sincs az utcán, a neonfények ragyognak a ködön keresztül, szinte mágikus az egész hely. Nézem Yeri libbenő hajtincseit, és csak az jár a fejemben, hogy most tényleg meg tudnám ölni magam. Meg is tenném, ha biztos lehetnék benne, hogy Yeri futna tovább...
Az út egyszerű, sokáig előre aztán jobbra, tíz perc alatt lefutottuk a táv felét.
Yeri lefékez, a hátába csapódom, de rám se néz, úgy kémlel körbe, mintha valamit keresne. Egyenesen kell mennünk, végig a Han folyó partján, a most járatlan utakon, de ő hirtelen balra indul, a Dongho hidat veszi célba.
Van a mozgásában valami, ami miatt követnem kell. Meg persze azért is, mert szeretem. Amit persze nem tud.
Yerit hét éves korom óta ismerem. Talán első látásra szerelem volt, talán nem, kicsi voltam még, nem emlékszem. A kapcsolatunk, mondhatni, egy összefüggő véletlensorozat, kezdve a rajzszakkörrel, a 256E-s busszal, a suli melletti kínai étteremmel, aztán jöttek az (akarva-akaratlan) közös könyvtározások, koncertek, szülinapi bulik. El is vehettem volna feleségül egyszer.
Egészen a híd korlátjáig fut, egy pillanatig azt hiszem, átveti magát rajta, de mégsem teszi.
Rám néz, amint megállok mellette. A tekintete tiszta, látom benne mindazt, ami tegnap történt...
- Mi az? - a kérdésem sutának hangzik, mintha nem a saját hangomat hallanám.
- Én csak... szeretnék valamit mondani.
Akik valaha fontosak voltak nekünk, neked és nekem, halottak. A szüleink, a tanáraink, az osztálytársaink, a fiú, aki szeretett engem, és a lányok, akik rajongtak érted. Megölték őket.
- Mi öltük meg őket - csak miután elsuttogom, jövök rá, hogy ezt nem kellett volna. Szinte csak tátogtam, de ő megértette.
Hosszú percekig lehajtott fejjel hallgatunk.
- Johnny, mi miért nem haltunk meg?
A copfos lány meg akarta fogni a kezemet, és magával rántott volna. Zuhanás a víz felé, csobbanás, a levegő elfogy, nem kapkodunk utána.
Aztán végül mégsem teszi meg. Futunk tovább.

Bár szinte semmi köze a Battle Royalehoz, az ötlet alapvetően annak a továbbgondolása. Johnny pont olyan, mint Shuya, Norikohoz pedig én Yerit (Red Velvet) képzeltem el, ő nagyon babás. :)