Doyoung (NCT) Buborék

Íme a Doyoung Buborék, ami a szavazást nyerte. 

Doyoung megint éjjel jön haza. A konyhaasztalnál ülök, a fahéjillatú teámat kortyolgatom, napok óta nem tudok aludni. Egy keresztrejténnyel szórakoztatom magam, míg a fiú lepakolja cuccait és a fogasra akasztja a kabátját.
- Miért nem alszol? - kérdezi, mikor belép a konyhába.
Hümmögök valamit válasz gyanánt. Ad egy puszit a homlokomra majd nyakamba fúrja a fejét, miközben átölel. Izzadságszaga van, a bőre mégis jéghideg. Hallom a lélegzetvételén, hogy mennyire fáradt és kimerült. Pár másodpercig így maradunk.
- Pihenj le... - mondom.
- Te nem jössz?
- Majd megyek utánad, csak ezt még megiszom - szomorúan néz rám, de végül csak bólint, és egyedül hagy a konyhában.

Félreteszem a keresztrejtvényemet, és csendben nézem a konyha halvány rózsaszín falát. Nyomasztó itt lenni, már nem is szeretem ezt a lakást, olyan kicsi és szűkös, hiába lakok benne szinte egyedül. Pedig milyen boldogok voltunk, mikor megvettük! Doyounggal az első fizetését áldozta rá én pedig a megspórolt ösztöndíjamat. (Akkor még úgy volt, hogy sokat fogunk költözni az őrült rajongók miatt, de nagy meglepetésünkre nem zaklatott minket senki.) A lakás egy régebbi építésű társasházban harmadik emeletén helyezkedett el, egy szobája és egy konyhája volt, ehhez tartozott még egy fürdő illetve rendelkezett még egy utcára néző aprócska terasszal. Lakásavató bulit tartottunk, azóta sem értem, hogy fértünk el tizenöten azon a kis helyen. Ott volt GongMyoung, aki Doyoung bátyja, az NCT-ből Hansol, Jaehyun, Taeyong, Ten, Taeil, Kyungsoo az EXO-ból, a Red Velvetes Joy, két SM trainee, Rae Hee és Seunghoo illetve a három legjobb barátnőm. Az volt életem egyik legszebb napja. Majd rendesen beköltöztünk, egy nyár alatt pont olyanra formáltuk a lakást, amilyenek mi is voltunk. 

Alighogy befejeztük, kezdődtek a gondok. Szeptemberben az NCT elkezdte az amerikai turnéját, nekem pedig folytatódott az iskola. Viszont sulit kellett váltanom, mivel eredetileg csak fél évre jöttem ki az Erasmus program keretein belül, de Doyoung miatt már nem akartam hazamenni. Még júniusban iratkoztam át a Seoul Institute of the Arts egyetemre, mivel a Korea National University of Arts-on már nem volt szabad hely. Az új suli azonban nem fogadott be. Az osztály-, illetve évfolyamtársaim mind rasszisták voltak, így a helyi ausztrál és kínai tanulókkal barátkoztam csak. Közben teljesen elfogyott az ösztöndíjam, ezért egy kisboltban kezdtem dolgozni, ezen kívül egyedi ruhákat varrtam és azokat adtam el interneten keresztül. Alig volt pénzem kifizetni a számlákat, éjszakába nyúlóan csak dolgoztam, közben pedig nagyon keveset ettem. Hatottak rám a koreai diáktársaim beszólásai - bár ezt akkor még nem vallottam be magamnak. 
A harmadik héten már nagyon vártam haza Doyoungot, éreztem, hogy egyre nehezebben bírom nélküle. Este tizenegy volt, egy farmerkabáthoz vagdostam össze a különböző farmer anyagokat és színeket. Egyre gyakrabban csuktam be a szememet, hogy aztán újra kinyissam és "újult erővel" folytassam a munkát. Éjfél előtt pár perccel fordult a kulcs a zárban, amitől annyira megijedtem, hogy az ollót végigszántottam a kézfejemen a mutatóujjamig. A vértől és a fájdalomtól a padlóra zuhantam és sírni kezdtem. Könnyes szemeimen keresztül láttam Doyoung aggódó arcát, lefertőtlenítette a sebet Naksollal, majd egy gézcsíkkal bekötözte. A testem görcsbe merevedett, a fiúnak kellett bevinnie az ágyba. Betakart és simogatni kezdte a hajamat, amitől kezdtem megnyugodni.
- Nagyon sajnálok mindent... - bólintottam egy aprót.
- Énekelsz nekem? - a hangom erőtlenül csengett, szinte csak tátogtam, Doyoung viszont jól olvasott szájról. Vagy a gondolataimat olvasta. Vagy csak ismert.
A hangját hallgatva aludtam el.

Akkortól azonban minden megváltozott. Az NCT kezdte átvenni az EXO helyét a kpopban, az amerikai turné után sokkal ismertebbek lettek, megszaporodtak a koncertek, a gyakorlással töltött órák száma is nőtt. Már kaptak fizetést, de én még mindig nem kísérhettem el egy koncertre, csak a nézőtér közepéről, a rajongókkal együtt üvölthettem volna a számaikat, de egyáltalán nem volt kedvem ehhez. Novemberben a szülinapomat az új ausztrál-kínai barátnőimmel ünnepeltem, Doyoung csak a buli végére ért oda. Egy CD-t kaptam tőle ajándékba, amire a kedvenc számaimat énekelte fel. Ha hiányzott, amikor nem volt otthon, mindig azt hallgattam.

A Karácsony (nekem a második Dél-Koreában) még borzasztóbban sikerült. Úgy terveztük, leutazunk valahova vidékre, Doyoung foglalt szállást, nem árulta el, hova. December 23-án derült ki, hogy nekik másnap koncertjük lesz, Szenteste ide vagy oda. Ázsiában, mint ahogy kiderült, nem olyan fontos ünnep ez, mint nálunk otthon. Így, hogy legalább másoknak szebben teljen, Szöul egyik szegényebb negyedében vettem részt ételosztáson. Csak másnap reggel mentem haza, éjszaka is szendvicseket készítettem. Egy üres lakás várt rám, természetesen.

Most, február végén, a helyzet változatlan. Egyre gyakrabban kerül elő a téma, hogy haza kéne mennem, hiszen nem elég jó nekem. Azt mondom rá, hogy jó ő, csak nincs soha itt velem. Szeretlek. Szeretlek. Beszéljünk erről máskor.

***

A bögrémet a mosogatóba teszem, megvár a mosogatás holnapig is. 

Úgy, ahogy vagyok, utcai ruhában telepszek le Doyoung mellé, hirtelen nagyon fáradt leszek, annyira, hogy érzem, két hét alvás sem lenne elég. Talán már fel sem kellene ébrednem. 

Nézem, ahogy álmodik, görcsösen összehúzza magát és néha megremeg a szemhéja.
Gondolkodom... hol rontottuk mi ezt el? Kit okolhatok?... Doyoungot az isten is színpadra teremtette. Tehetséges, bárkit elszórakoztat, van egy különleges bája. Ellenben egy álomvilágban él, akárcsak én. Ugyanabban az álomvilágban élünk, ő meg én. A hercegnő és hercege. Herceg és hercegnője. Így lenne a legjobb.

- Hogy javíthatnék ezen? - kérdezem, miközben megsimogatom a tarkóját. Nyöszörög, de nem ébred fel.

Létre kéne hoznunk azt a kis világot.